Vaslakodalom
Csendes, hétköznapi szolgálat éjjelén, már mindenki elhelyezkedett a pihenőben, amikor nem váratlanul, de mégis kellemetlenül megszólalt a riasztócsengő. Hová, miért hangzottak a szokott kérdések, miközben elhelyezkedtünk az autóban.
A tőlünk egyik legtávolabbra fekvő település tanyavilága volt a cél, a beteg 97 éves férfi, rosszul van, furcsán veszi a levegőt, mondja az ápoló.
- No ez a célom nekem is, hogy 97 éves koromban gyertek értem, ha nehezen szedném a levegőt - közli a gépkocsivezető, és még hozzátesz néhány okosságot, arról mit is szeretne öregkorában, esetleges kívánatos halálnemekről, majd váratlanul közli - tudjátok mit, 97 évesen hagyjatok békében meghalni.
Csendben suhanunk a kihalt utakon, csak a kéklámpa fénye ad különös fényt a fáknak, telihold van, furcsán messze ellátni az éjjel közepén, kicsit bóbiskolok már, amikor a kövesút végén lassítunk és kicsit zötyögve haladunk tovább, nem sokára halványsárga fény mozgása látszik a szürkületben. Fejkendős, középkorú nő áll az út mentén. - Jó, hogy jöttek, a nagypapám, ...nem is tudom mi van vele, olyan furcsa - ez a tanya lesz az. Beállunk az udvarra, két eperfa vigyázza a sápadt fényes, függönyös ablakos tanyát. Emlékek tódulnak fel bennem, - a miénk is ilyen volt, gyermekorom legszebb éveit ilyen eperfás, alig világítós tanyán éltem le, nekünk sokáig még villanyunk sem volt.
Táskák, EKG a kézben szaporázva haladunk a bejárat felé, biztatjuk a hozzátartozót menjen előre, mutassa az utat. Egy kis verandán átmegyünk, félve nyit ki egy ajtót, ide belépve azonnal félre húzódik és mutat az ablak alatti ágyra:
- Ott nagypapa. Tetszik tudni itt szeretett pihengetni a konyhában, ebéd után, de mióta nagymama meghalt éjjelre sem ment be a szobába - mentegetőzik.
- Mióta van ilyen állapotban - kérdem, közben szemügyre veszem az alig légző, sápadt beesett szemgödrű bácsit, a nyakán lüktet egy ér, furcsán meg-meglódulva, majd megpihenve kissé. Csontos arcán a pergamen-szerű bőr mély ráncokat vet, a szája szögletében mintha furcsa, földöntúli mosoly bujkálna, de lehet hogy csak a gyenge fényű lámpa világítja meg rosszul.
- Hogy az elején kezdjem, két hete lesz szombaton, amikor kis ünnepség volt nálunk a Tatáék akkor voltak 75 éves házasok, összejött a maradék család, itt volt a még élő lányuk, - az én édesanyám már meghalt, a nagybátyám meg a háborúban veszett oda -, aztán a két testvérem, négy dédunoka, meg két ük is. Megebédeltünk, elénekeltük mindkettőjük kedvenc nótáját, nagyon jól éreztük magunkat. mondogattuk is legközelebb akkor jövünk össze, ha százévesek lesznek. Olyan jól bírták magukat, azt a kis kertet még maguk művelték, vagy öt éve még tehenük is volt. - sorolja egy szuszra.
- Igen, de... - próbálnám a lényegre terelni a szót.
- Ez volt szombaton és kedd reggelre meghalt a nagymama, sosem volt beteg, kórházban sem, ...de egyszer vagy harminc éve a tehén rálépett a lábára, ...akkor igen, ...de még szülni sem. Nincs egy hete, hogy eltemettük, azóta a Tata nemigen eszik, szótlanul ül, és motyogja maga elé: megyek én is kedvesem. Reggel egy kisbögre tejet alig tudtam beleerőltetni. - babrál a kendője csomójával, majd rám néz kicsit kétségbe esve, fátyolos szemekkel.
Az ápoló közben rakogatja az EKG elektródákat, a vérnyomásmérő fújtatása hallatszik a hirtelen csendben. - Ez nem sok, 87/52 , pulzus 88, 82-t szaturál hallom. A fonendoszkópot már harmadszor teszem fordítva a fülembe, a szemem sarkából látom a gépészem a kinyitott táskából felemel egy palack infúziót és a laryngoscopot vizsgálja, jól világít-e.
- Ugye tudnak segíteni? - hangzik a háttérből a kérdés.
- Persze - mondom nem nagy meggyőződéssel, adhatunk infúziót, hiszen láthatóan ki van száradva, adunk oxigént, lélegeztetjük, ha kell és...
- és ha beviszik a kórházba, ott mi lesz? Megint olyan lesz, mint régen? ...De nem hisz a Mama nincs már... nem is tudom... olyan nehéz ez - mondja, szinte hangosan gondolkodva.
- Nehezen szólalok meg, mintha nem is az én hangom lenne: Ön szerint ezt akarná a bácsi? Az EKG-ra nézek, első ránézésre feltűnnek a gyakori extrák. Hallgatás a válasz, felnézek, az unoka lehajtott fejjel áll, a lámpa fényköre árnyékba temeti az arcát, nem látom, sír vagy csak nem tud megszólalni. Felhúzom a beteg szemhéjait, fénytelen szürke szempár állja a tekintetem, elengedem, csak lassan mozdulnak el visszafelé és egy keskeny csíkban nyitva marad a szemrés.
- Intubáljuk, infúziót adunk - váltok határozottra, az addig tétova bajtársaim hirtelen felgyorsulnak.
- Ne vigyék el, biztos nem akarná Ő sem - súgja egy hang a sötétből és azonnal szipogásba vált. Minden nap elmondta százszor, mióta a Mama meghalt, hogy követlek kedvesem, és minden nap gyengébb is lett egy kicsit - erősödik fel a hangja. Mit gondolnak meddig tart még?
- Nem tudom, bizonytalankodok, - közben a beteg egy mélyet légzik, az EKG-n egyre több az extra, ...sok másodperces légzési szünet, majd egy mély légvétel megint, - lehet, hogy nem sokáig.
- Itt maradnak?....addig.
Hú, ez kemény kérdés. Mit írok majd? A helyszínen megvártuk, hogy meghaljon a beteg? Ez szép lenne. Közben a bácsi már legalább húsz másodperce nem vett levegőt. Most mintha ismét emelkedne a mellkas, de már alig észlelhető a belégzés. Ezzel együtt vadul villog a szaturáció mérhetetlen értéke. A beteg arcát nézem, még mindig nyitva a szeme, mintha kisimulna az arca és mosolyog. Két gyors extra, egy pillanatig kesze-kusza hullámok aztán egyenes vonal.
- Meghalt - mondom szinte megkönnyebbülve.
- Máris?
- Igen, elengedtük Őt.
- Uramisten, mi lesz most? - tétovázik el egy pillanatig. Rögtön értesítem a testvéreimet, a lányát. - sorolja a teendőket szinte azonnal.
Megírom a papírokat, elmondom a teendőket, bajtársaim pakolják az előszedett holmikat. A nő lepedőt terít a halottra. Gyorsan végeztünk, szótlanul megyünk kifelé, az ajtóig kísér. Beszállunk, a hold egy vékony felhő mögül világít ránk. Visszanézek a házra, a nő árnya az ajtóban és az ablak hirtelen kivilágosodik, talán egy másodpercre, majd ismét a régi sárga fénnyel hunyorog ránk, mintha búcsút intene
. Biztos csak a képzeletem játszik velem. Mélyen hallgatunk hazafelé, jöttünk már vagy 15 kilométert mikor az ápoló kissé rekedten előreszól:
- Ti is láttátok az ablakot?
L. O.
2012.
