Mindenszentek és halottak napja az elhunytakra való emlékezés ünnepe. A temetők krizantémillatúak, ezernyi gyertyaláng meleg fénye vetül a múltba révedő arcokra, a kegyelet csendje tölti be a sírkerteket. Ugyanakkor a kelták halotti istenének éjszakáját és egy régi ír legendát összekapcsoló, maira formált angolszász változatában töklámpás mókázás töri meg a meghitt, ünnepi temetőbékét.
Váczy András:
Tökölés
Béla szellem felébredt.
Körülpislantott. Töksötét. Mi lenne egy koporsóban? Nyújtózni sem lehet… De ha már felébredt, kimegy szétnézni, kapott gellert a gondolat a fejében, fogta magát, ködformációt vett fel, és uzsgyi, ki a koporsóból, ki a sírgödörből… Komótosan leparkolt a fejfatövében.
Béla szellem pár száz éve még virgoncan kísértett, hörgött halálilag, velőrázott sikolyilag, vérfagyasztott látványilag, de tettlegességre sohasem vetemedett, erre mérget lehet venni. Idővel viszont ez a redukált szellemsó halálunalmas lett, stand by helyezte magát a koporsóban.
Legutóbb úgy, uszkve harminc-negyven evilági évvel ezelőtt ballagott ki, és annyira elérzékenyedett, hogy jeges könnycseppek pattogtak szemgödréből. Szembesülve giccsesen szentimentális érzékenységével, romantikára hajló gejségével, elszégyellte magát. Röhögni való a hüppögő szellem. Általában a kollégák, a vámpírok, a zombik, a vérfarkasok, a szörnyek és a többiek munkaköri kötelessége az élők ijesztgetése, minimum a frásztörés, maximum egy-egy élő feltrancsírozása és megzabálása. A Bélaféle galamblelkű vándorlélek ritka, mint karón varjú, s egyúttal tökblama a vadtúlvilágra.
Megalázó kísértése Halottak napjára esett, mikor is elpityeredett a temetői gyertyalángok csillagfénye, a könnyesen emlékeket idéző, az elhunytakra az elmúlás fájdalmával gondoló élők láttán. Rá ugyan direkt senki nem gondolt, sebaj, a mélabús emlékszimfónia neki is szólt.
Most ott a fejfatövében attól szorongott Béla szellem, hogy megint elérzékenyül, és a kollégák megint agyonfikázzák. Miközben vacillált, a szomszéd sírról vidám gyerekkacaj hasított nem létező, de annál élesebb fülébe. Odapislantott, hát azok egy narancsszínű gömböt gurigáztak a kőkereszt körül, a gömb belülről világított és vigyorgott. – Baromi jó tököt csináltunk! Vágod? Happy Helloween! – kurjantotta az egyik csemete, a felnőttek meg elnézően somolyogtak. Persze bóklásztak ráncredős élők (a sír felé), volt virág és gyertya, de ez a tökbuli felizzította, aztán kiverte Béla szellemnél az olvadó biztosítékot. – Álljon meg a fáklyásmenet! – hörgött egy rendeset, és esze ágában sem volt hüppögni, viszont halálian ideges és dühös lett.
Nem tudott mit kezdeni ekkora alázással. Szellemgyalázó izével… Helloweennel. Hogy a bánatban nyomul ide Halottak napján, rágott be Béla szellem. Mert a Mindenszentek rendben van, a III. Gergely pápa még a kísértet-időszámítás szerint is jó régen, a 800-as években hozta be, és az élők azóta is áhítatosan megünneplik. Azt viszont nem tudta Béla szellem, hogy a pogány kelták is megemlékeztek a mindenszentekről, és úgy nevezték: All Hallow’s Day.
De, ha tudja, akkor sem érti, mert nem is lehet, hogy az amerikanizált, töklámpás változat mitől fordult ki a csendes emlékünnepből, és lett vidámvásári, röhögéses-böfögéses, viccbulivá. Mert Béla szellemet és léttársait hülyére veszik, vagy inkább, semmibe, a töklámpás halloweensektől úgy kószálhatnak a lelkek, mintha nem is lennének, mintha soha nem éltek volna…
Ezen tökölődött Béla szellem, aztán mélységesen szomorú lett, ködformációba minősült, beereszkedett a sírgödörbe, be a koporsóba. Leszedálta háborgó lelkét, s mielőtt örök álomba szenderült volna, bánatosan hörögte:
– Soha a büdös életbe ki nem teszem a lelkem innen!
