Melittával sétáltam.
Finom, páraszerű eső permetezett, rőt napsugár tört ki olykor egybeolvadt felhőtakaró résein át, óaranypalástot terített a lombjuktól fosztott fákra. Lépteink alatt avarszőnyeg surrogott, és mi közben halkan beszélgettünk az évszakok váltására hajazó életútról, a lét felét bezáró őszről. A kezdetről és a végről. Az elmúlásról. És arról, ami a földi túra után megmarad barátok, rokonok emlékeiben, tárgyakban…
Erről eszembe jutott egy történet. Megírtam.
Váczy András:
A kulcs
Letettük az utolsó cuccot, kifújtuk magunkat. A költözködést befejezettnek lehetett tekinteni.
– Hát, akkor most bontsuk fel ezt a szilvást – húztam elő a palackot az ágyneműtartóból. Lassú kortyokban iddogáltunk barátommal.
– Szép lakás, kicsi, de szép. Legénylakás… – járatta végig tekintetét. Látni lehetett rajta, az motoszkál a fejében, hogy milyen meghitten lehet itt légyottozni. Meg ilyenek: nincs izgalmasabb a titkokkal opálosan homályosított, lopott pásztoróráknál… Szája szélén mosoly játszott, bele a szakállába… szemében cinkos fények villództak.
– Tudod mit! – nyúltam a zsebembe – A tied is! Ezennel ünnepélyesen átnyújtom neked a lakáskulcs másodpéldányát – játszottam rá teátrálisan. Erre aztán legurítottuk azt, ami még az üveg alján lötybölődött.
Egyébként azzal szoktuk (más szokások mellett) elütni az időt, hogy játékból belemerültünk irodalmi fikciókba, kiváltképpen kora őszi, múló napfényben, frissen csapolt korsók emelgetése közben a Mátyás sörkert hársfái alatt. Szégyenlősen, kisfiúsan mondta, hogy alkati rokonságban áll Szindbáddal, Krúdy magányos utazójával. Ahogyan a „Hajós”, ő is kedvelt barangolni a lélek kiszámíthatatlanul zegzugos ösvényein. Egyedül. Magában. Befelé élve.
– Elmegyek Majmunkához, fáj a lábam, szaggat a derekam, krahácsolok napok óta – panaszkodott. Aztán sóhajtva elindult, és ahogy ment, a hóban recsegő léptei halkultak, alakja elveszett a Vérmező csupaszon integető bokrainak ágas-bogasában. Hogy volt-e gyámolító Majmunkája vagy sem, megmosta-e a lábát, masszírozta-e a derekát, nem tudom. Nem is fontos.
Máskor egy vonatútról mesélt, arról, hogy összeakadt egy lánnyal, és Kiskunmajsától Pestig, majd Pestről vissza, majd onnan újfent Pestig vonatoztak. Egyszer le is szálltak megenni a restiben hagymás rostélyost, és kaptak egy jó kis esőt. Megint máskor, egy büdös, lépcsős italbolt pultjának támaszkodva, fröccsözve és féldecizve figyeltük a törzsvendégeket, hallgattuk magasröptű eszmefuttatásaikat a meccsekről és a hűtlen asszonyokról. Erről jutott eszébe:
– Tegnap temetőben sétálgattam. Egy kriptánál lefátyolozott arcú nő piros rózsákat helyezett törékeny kezével márványtartóba. Aztán gyertyát gyújtott. Megismerkedtünk. Beszélgettünk az életről, az elmúlásról, az ő nagy gyászáról. Megfogtam a kezét, és képzeld, a finomerezetű, hófehér kacsókból mintha láng csapott volna ki, olyan forrók voltak. És amikor fellibbentette fátylát, sápadt arcából égő parázsként lobogtak szemei. Beleszerettem. Már kettőnkről beszélgettünk suttogva, amikor jött egy elegáns férfi, karját nyújtotta neki: „Menjünk kedves, későre jár”, és vitte. Kővé meredten ültem, a nő még hátra nézett. Kacsintott... Ki érti a nőket?
Teltek az évek, kocsmázás és álombéli történetek sorjáztak egymásra, mint könyvnek lapjai, én már el is felejtettem a kulcsot. Egy este felhívott, hogy másnap jönne valakivel:
– Nő! Igazi nőies nő... kicsi, gömbölyű mellek, vékony csípő, kerek fenék... És van benne valami légies, valami álmodozó, valami csoda... angyal... Este hét előtt ne gyere haza!
Félnyolckor nyitom az ajtót, látom, egy madár vékony, seszínű hajú, riadt nő gubbaszt a karosszékemben, ölében a Bosch-album, a Hieronimus, előtte a barátom ül a földön. Elvannak. Az ágy meg úgy, ahogy hagytam.
– Na, ugye milyen éteri! Reggel óta így vagyunk… ebből szerelem lesz – súgta kint a folyosón. Most is hallom, ahogy a szürke angyal cipőkopogását visszhangozza a lépcsőház.
Barátomhoz hozzánőtt a kulcs. Sok év alatt jó néhányszor jött fel csodás, légies nőkkel… jöttek-mentek, akár égbolt kékjén a bárányfelhők.
Beteg lett a barátom. Nagy beteg. Olyan sovánnyá fogyasztotta a kór, hogy talán még a régi, Erika típusú írógépébe is bele lehetett volna csavarni, mint papírt; és papírszerűen áttetsző fehér lett; és rajta írógépbetűkkel pókhálós kalandok, rúzsos szájak rajzolata, elporlad rózsák illata, megesett és álmokkal cirádásra szőtt rejtélyes találkák emléke, kezek tétova simogatásának tünékeny lenyomata.
Gyakran látogattam a kórházban, és olyankor akadozó, halk hangon beszélt temérdek dologról, amit el kell még végeznie. Amit meg kell írnia. Persze egy-egy kisfröccsöt meginni, legalább fél adag pacalt megenni. Ölelni, simogatni. Élni. Már az ágyból sem tudott felkelni. Pár hónap alatt nagyapjáig öregedett.
Egy reggel nagyon komolyan rám nézett, szeme, akár a hegyi kristály. Átlátszó és tiszta volt. Hörögve vette a levegőt, ólomnehéz lett neki minden, ami az élet… szabadulni készült belőle a lélek. Halál ült a vállán.
– Azt hiszem, ideje visszaadnom a kulcsodat... – halvány, aszott kezével párnája alatt matatott. Megfogtam azt a kezet, és néztem lefelé, a padlóra, padlón túlra, mély kútba: – Hagyd, majd… ráér...
Aznap 19 óra 30 perckor halt meg.
