Összeilletek?

Az ember életének egyharmad részét alvással tölti. Ezalatt a test pihen, de a lélek annál szabadabban szárnyal. Befogad, vagy éppen töröl információkat. Néha egyértelmű, néha elképesztően abszurd szituációkat épít fel. Az álomban nem vagy egyedül, rendszerint vannak társak, szereplők. Nem ritkán földöntúli lények, angyalok is.

Turul madár

Kézai Simon írja erről 1283-ban a következőket: „Atilla király címere pedig, melyet saját pajzsán viselni szokott, olyasforma madár volt, melyet magyarul turulnak hívnak, fején koronával. Azt a címert a hunok egészen Géza fejedelem koráig, amíg mint közösség kormányozták magukat, mindig magukkal vitték hadaikban."

A kulcs

Melittával sétáltam.

Finom, páraszerű eső permetezett, rőt napsugár tört ki olykor egybeolvadt felhőtakaró résein át, óaranypalástot terített a lombjuktól fosztott fákra. Lépteink alatt avarszőnyeg surrogott, és mi közben halkan beszélgettünk az évszakok váltására hajazó életútról, a lét felét bezáró őszről. A kezdetről és a végről. Az elmúlásról. És arról, ami a földi túra után megmarad barátok, rokonok emlékeiben, tárgyakban…

Erről eszembe jutott egy történet. Megírtam.