Max aranyhörcsög (Mesocricetus auratus), és azért Max a neve, mert Laura lányom így nevezte el.
Semmi köze ennek sem Max Weberhez, sem a Max Factorhoz, sem a többi híres és nem híres Maxhoz. Max egy állatkereskedésből érkezett hozzánk, onnan is egy ketrecből, vagyis ketreclény. Ez a körülmény adta magát, hogy persze Maxot mi is ketrecben tartsuk, eszünk ágában sem jutott, hogy neki a ketrecen kívüli élet smakkol, sőt hótbiztosan egyenesen irtózik tőle, a háta közepére kívánja. Na jó, néha egy kis séta, kábé pár méteres ketrecközeli körzetben még úgy, ahogy elmegy, de jobb a ketrecbiztonság.
Merthogy Max napjait reggeltől estig és estétől reggelig a tökéletes biztonság fényesíti. Nem tudom, sorstársaival mi a helyzet, Max a legnagyobb kényelemben, mondhatni luxuskörülmények között él, többszintes ketrece telis-teli szórakoztató készségekkel, forgatható kerékkel, cső- és létrakivitelű mászókákkal, melyek messzemenően kielégítik mozgásigényét. Fényűzőnek mondható ketrecében a színes tálkákból sohasem fogy el a finomabbnál finomabb hörcsögkaja, gyümölcs és zöldség, meg ami hörcsögszemnek, szájnak ingere.
Mindettől Max bundája bársonyosan puha, fekete gombszemei csillogóak, hangulata derűs, hörcsögléte biztonságos és harmonikus volt.
Bizony volt.
Merthogy egy ilyen nyári, hőségtomboló időben több napra levonult a család vidéki hűsbe, és persze, mint masszív családtag, Max sem maradhatott ki, vittük ketrecestül, hadd szívja ő is tele hörcsögtüdejét az enyhet adó, friss levegővel. És ahogy a szabadájerben, árnyékos teraszon szemünket legeltetjük az előttünk kitárulkozó pázsitfüves, bokros kerten, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy Max ketrece üres, totál Max nélküli, vagyis Max kimászott belőle. Azonmód keressük, és látjuk ám, teper a kertben. Aztán fék, megáll egy lyuk előtt. Néz bele. Oda rohanunk, kapunk utána, ő visszafordul, ránk néz a gombszemeivel, majd uzsgyi, beleveti magát lyukba. Eltűnik. Se híre, se hamva. Laura sír.
Pánikban estünk, egymás túlkiabálva hívjuk, jöjjön már ki, ne hülyéskedjen, nem jó ez se neki, se nekünk. Semmi. Félórányi lyuknézés és hangos Maxozás után rájövünk a helyzet reménytelenségére, mégsem adjuk fel, én például petróleumos ronggyal tömöm be a lyukat, hátha a büdöstől kimenekül.
De nem. Aztán felásom, métereket túrok, hátha valahol rábukkanok… Akkor adom fel, amikor a párom egy portálon megtalálja a vakondtúrás és lyuk építészeti struktúráját: több méter mélyen, egymással összefüggő folyosók ágaznak el, keresztezik egymást, labirintusszerű, bonyolult közlekedési hálózatot képezve a hektáros kert alatt. Ekkor döbbenünk rá a fatális helyzetre. Max nem jött elő, nem lett meg. Kész, passz. Laura sír.
Hogy mi vette rá Maxot a sorsválasztó szabadságra, örök rejtély. Egy aranyhörcsög cirka két évet él, és ha azt vesszük, hogy az első példányt 1839-ben fedezték fel Szíriában, és attól kezdve ketreclakó díszállat, vajon hány nemzedéknek nincs halvány gőze sem a szabadságról; annál inkább lett sorsa a szerető, anyáskodó, atyáskodó gondoskodás. És tessék, Max felrúgta mindezt, otthagyta a ketreces jólétet, a biztonságot, és nekivágott az idegen világnak. Rögvest bele a lyukba, a lyuklabirintusba, vele együtt a soha nem ismert kiszámíthatatlanságba, kiszolgáltatottságba, veszélybe, sötétbe…
Max a neki édes, értékes és láthatatlan szabadság mellett döntött.
Isten óvja!
